Kiállítás

Szociográfia, városkutatás. A kispesti szociográfiai kiállítás, 1937.

1936-ban Kispest város képviselő-testülete tagjává választotta dr. Jahn Ferencet. Három ciklusban több mint nyolc évig képviselte a kispestieket. Interpellációival (korszerű egészségvédelem; harc a tbc ellen; munkaképtelenség; kilakoltatások; szegénygondozás; gyermekvédelem; anya- és csecsemővédelem stb. sokirányú munkával szolgálta közösségét.

Az olasz fasizmus meggyökeresedése hozta felszínre Jahn Ferenc szociálpolitikai írásait. Ámde szociográfiai munkásságának szélesebb körű kibontakozására csak később került sor.

Magyar Munkásszociográfiák

„Az 1930-40-es évek városkutatásaiban előkelő helyet foglalnak el a többé-kevésbé irodalmi igényű szociográfiák, mint Nagy Lajos, Jahn Ferenc művei. Jahn kispesti szociográfiája már tudományos igényű munka. A tapasztalt jelenségeket szélesebb társadalmi folyanatba helyezve értelmezi. Az erős vallásosságot például az urbanizáció folyamatával magyarázza: a kispesti lakosság nagy része falusi közösségekből vándorolt ide. Metodológiai vonatkozásban figyelemre méltó, hogy a zárt helyi társadalomban mind a helyi ökológiai viszonyokat, mind a helyi társadalmi struktúrát figyelembe veszi.” (szerző nélkül) (Krónika emberközelből, 138. old.)

dr. Gortvay György

Jahn Ferenc korunk legnagyobb szociálhigiénikusa lenne – foglalta össze sokak véleményét –, ha nem vállalna magára ilyen súlyos életkörülményeket, és nem égne el a politikai harcokban. (Krónika emberközelből, 41–42. old.)

Az 1930-as évek második felében kezdődött el a szegényparasztság katasztrofális helyzetének feltárása a népi írók, falukutatók tevékenységében. Mivel Jahn Ferenc választott környezete, orvosi munkássága folytán az ipari munkássághoz kötődött, így a falukutatók nagyra becsült munkássága folytatásaként egy, a városi környezetet bemutató szociográfiai kiállítás gondolata fogalmazódott meg benne. Bár barátai, ismerősei megkísérelték lebeszélni a kivihetetlennek tűnő vállalkozásról – honnan venne hozzá pénzt, anyagot, helyiséget? – a nagyon is reális aggályokat szokásos optimizmusával elhárítva, habozás nélkül hozzálátott az adatgyűjtéshez.

A kapott adatok montázsszerű feldolgozásához, újszerű ábrázolásához a kor kiváló képzőművészei: Fenyő A. Endre, Bán Béla, Sugár Andor, Roxi (Ránki József művészneve), Erdős József és mások – járultak hozzá önzetlen munkájukkal.

E munkát nagyban megkönnyítette Jahnnak az a képessége, hogy a legkülönbözőbb felfogású, képzettségű, társadalmi helyzetű emberekből lelkes kollektívát állítson egy jó ügy szolgálatába.

A megnyitáshoz közeledve a városháza termei ostromlott várhoz hasonlítottak, reggeltől estig tömve érdeklődőkkel és „társadalmi munkásokkal”. A megnyitás napján zsúfolásig megtelt a nagy közgyűlési terem és a folyosók. A liberálisnak ismert polgármester, Molnár József megnyitó beszédében lelkesen méltatta a hatalmas munkát (amely íme, az általa vezetett várost állította reflektorfénybe), nem feledkezve meg a rendező községpolitikai munkásságának magasztalásáról. „Amióta Jahn Ferenc doktor ide betette a lábát, azóta van itt élet.”

Bár Jahn a polgármester többszöri kapacitálására sem akart beszélni az egybegyűlteknek a kiállításról („Csak semmi felhajtás”, ismételgette), hangja mégsem hiányzott a kiállításról. A kor technikai színvonalán – pláne egy magyarországi kisvárosban – még szokatlanul, Jahn hangos kommentárját előző éjszaka gramofonlemezre vette egy amatőr hozzáértő, és ez a magyarázat naponta többször is végigkalauzolta a látogatókat a kiállításon.

A kiállítás anyagát részletesen ismertető füzet, címlapján az egész vállalkozáshoz nevet adó MSZDP nevével, bevezetőjében így ismerteti a kiállítás tárgyát:

„Mi a szociográfia?

Emberi közösségek vetülete. Az egymásra utalt, tehát társadalomba tömörült emberek együttélésének mikéntjét, törvényeit boncolgató elemzés. … Mi teremtette meg a szociográfiát? Az ébredező társadalmi lelkiismeret: az a szemlélet, amely az egyén életében felismeri a társadalmi adottságok, szükségszerűségek sorsdöntő szerepét. Mióta ez a felismerés úrrá lett az emberi értelmen, azóta az emberről tiszta képet többé nem a maga elkülönült „individualitásában” nyerhetünk, hanem csupán szerteágazó társadalmi gyökereinek elemzésében és céljainak szintetikus felvillantásában érthetjük meg őt.

A szociográfia rámutat arra: mi van; a számok, adatok, tények száraz valóságán keresztül lopja be magát agyunkba és lelkünkbe: ember, ismerd meg az életedet, amely elválaszthatatlan a hozzád hasonlók életétől, lásd meg útjaid irányát, tempóját, mérd le azokat vágyaid, jogos követeléseid, elgondolásaid mérlegén, s az eredmény – a szociográfia tanulsága.

Mert nem a táblázatok, grafikonok és képek színes játéka az, amit szociográfiai kiállításunkon keresztül közönségünk elé akarunk tárni, hanem a tények csoportosításából, az okozati ábrázolás mélyéről önmagától feltoluló szintézis: a társadalmi fejlődés irányvonalának felismerése s benne az egyén boldogulásának előmozdítása. Így kerül a szociográfia a társadalomátalakító kollektív erők szolgálatába, ami a szociográfiai munkán végigvonuló egységes szempontban jut kifejezésre. H ezt az egységes szemléletet kiállításunk tartalmában és irányában érvényre juttatni sikerült, akkor munkánk nem volt hiábavaló.

Amikor Kispest fejlődésének és mai képének vázlatát adjuk, nem az általánosat, hanem a tipikusat igyekeztünk kidomborítani, és feltárni mindazt, ami Kispestet sajátosságai révén más városoktól megkülönbözteti.

Tudatában vagyunk annak, hogy munkánknak sok a hiányossága, de ennek nagyrészt technikai okai vannak, és ezek a hiányok is csak azon véleményünket erősítik meg, hogy a város modern, tervszerű építése és igazgatása csak a ma még hiányzó statisztikai adatfelvételek bevezetése, egy statisztikai hivatal útján lehetséges.”

A peremváros mikrotársadalmát átvilágító, a falakra és a kiállítási térben utcákat képező állványokra elhelyezett, mintegy százötven tablóból álló gazdag anyag feltárta a város hiányosságait is. A Szegénygondozás ígéretes című fejezetéből kiderült, hogy az „inségesek” néven nyilvántartott teljes munkaképtelenek egy esztendőre mindössze négy pengő nyolcvanöt fillért kaptak, és ebben is csak 17–50 személy részesült a nyilvántartott 929 legelesettebb munkaképtelen közül. A következő tablót szemlélő a százharminckét „ínséges” család kilakoltatásáról is értesült, majd arról is, hogy a „Szegényügy” lebonyolítására papíron előirányzott 105 ezer pengő költségvetési összegre csupán 18 ezer pengő fedezet jut. Nem járt jobban a „Közoktatás” sem. 154 ezer pengős előirányzatára pusztán tízezer pengő fedezet találtatott. Azért volt, amire bőséggel jutott pénz: a bürokrácia 672 ezer pengős kiadásaira 718 ezer pengő fedezetet tartalékolt a költségvetés.

A hangzatos „Kultúra” fejezetcím is csak nemlétezését leplezte le. Nemkülönben a „Közművek”-et fennen hirdető tabló egy városban, ahol nem volt csatornázás, útburkolás, vagy általában vízvezeték. Munkások, kisemberek, akiknek már fel sem tűnt a piactéri nyitott W. C., a lakások tövében bűzlő tőzeges hulladék, az országosan legnagyobb kispesti lak- (nép-)sűrűség, meg a vérhas és a tífusz magasra szökő grafikonja láttán – itt döbbentek rá, miért állandó járványfészek a lakhelyük.

Sokan tolongtak a kispesti sztrájkmozgalmakról árulkodó tablók előtt, és a Hoffherr-gyári munkások közül is sokan önnön helyzetükre ismerhettek a szemléletes ábrákon, csak éppen igazgatójuk mappájába nem pillanthattak be, némi ízelítőt nyerni az alábbi, felszabadulás után előkerült levélből, a feketelistázás boszorkánykonyhájáról:

„Igen bizalmas!
T. Magyar Vasművek és Gépgyárak Orsz. Egyesülete,
Budapest
Tárgy: Munkásmozgalom

Igen t. Kende igazgató úrral tegnap folytatott megbeszélésünkre való hivatkozással közöljük, hogy a mai napon a lakatosműhelyből kilenc embert elbocsátottunk, amelyek közül az alábbi öt az, aki a bérkövetelést előkészítette és folytatta:

• Lauder Antal géplakatos-előmunkás,
• Vörös Kálmán géplakatos,
• Schmelz Károly géplakatos,
• Rácz János Ignác géplakatos-előmunkás,
• Micula István géplakatos.

Egyben közöljük, hogy a gyári főbizalmi több társával együtt megjelent a gyárigazgató előtt, megkérdezvén, hogy miért bocsátottuk el ezeket az embereket. A válasz az volt, hogy mi sem kérdezzük a munkástól, hogy miért hagyja el a gyárat, és éppígy nem tartozik a munkásokra, hogy mi miért bocsátunk el valakit. Hangsúlyoztuk azonban, hogy ez az általános elvi álláspontunk, de facto azonban azért bocsátottuk el a lakatosokat, mert a cséplőgép és kisgép saison gyártási szempontból befejeződvén, ezekben a műhelyekben egyelőre kevesebb munkással tudunk csak dolgozni.

Tudomással bírunk arról is, hogy most az esztergályosok és az öntödei fronton készülnek támadásra.

Teljes tisztelettel

Hoffherr-Schrantz C. Sch.
Magyar Gépipari Művek Rt.
Igazgatósága”

A terem legnagyobb falát – rendezőjéhez illőn – az „Egészségügy” harminchat tablója töltötte be. Miért a temérdek diftériás? Mert kötelező védőoltás (a himlőn kívül) nincs, s az oltóanyag drága. Kilencezer megvizsgált iskoláslány közül (polgáristák, nem munkásszülők gyerekei) ötvenkilenc százalék tüdőbajos, negyven százalék feltűnően rosszul táplált, ötvenhét százaléknak nagyon rossz a fogazata. A reakció a kispesti port okolja. De miért talált Gortvay György kimutatása egy vidéki körzet tisztább levegőjén tizenötezer iskolás szűrővizsgálatán kilencvenöt százaléknál különféle betegségeket és testi fogyatékosságokat?

Hosszan sorjáznak a színes, szemléltető ábrák, sokszínű grafikonok hasonló adatokkal. „És mi lett velük?” kérdezi egy következő tábla. Válasz: „A fertőzöttek kiemelése az otthonból és szanatóriumi kezelése, fokozott szociális védelem, iskolaorvosi intézmény, gyermeknyaraltatás, napközi otthon – ez volna a szanálás útja, az igazi gyermekvédelem.”

A munkásifik leleményesen agitáltak, kommentálták a látnivalókat. Egyikük odarajzszögezte egy tabló szélére a napi Az Est híranyagából kivágva: „195 vádlott a pécsi éhségsztrájkoló bányászok bűnperében. Az egyik tanú felvágta az ereit. (Valójában 265 bányász kezdett akkor a föld alatt éhségsztrájkot.)

A rendező nem tudta eltanácsolni a sajtó képviselőit a kiállításról. Különösen a baloldali polgári lapokat rendítették meg a látottak. Részletes tartalmi ismertetés mellett, valamennyi hangsúlyozta a vállalkozás úttörő jellegét.

„Egy város élettragédiája” című hosszú cikkében a Magyar Hírlap így elmélkedik: „Hogy ezzel az átfogó tanulsággal, ezzel a mély benyomással távozunk, már ez egymagában dicséri és tanúsítja a vállalkozás nagyszerűségét, amely nemcsak úttörő a maga nemében, de az anyag tervszerű kiválasztásával, logikus elrendezésével, művészi ábrázolásával példája annak, hogy lehet a statisztikába foglalt életet elevenen érzékeltetni. Amit a katalógus bevezetőjében dr. Jahn Ferenc … ígér, azt a kiállítás meg is valósítja.”

„A rendkívüli alapossággal összeállított, áttekinthetően, szemléltetően, sőt szellemesen csoportosított és ábrázolt adatok valóban példát mutatnak arra – írja az Esti Kurir –, hogyan kell és lehet egy városi közösség gazdasági, szellemi, kereskedelmi életműködéséről összefoglaló képet adni. Őszinte elismerés és hála illeti dr. Jahn Ferencet, aki nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel szedte össze és rendezte a kiállítás anyagát, és köszönetet érdemel a kispesti városháza, hogy az akciót lehetővé tette.”

„Panaszkiállítás” című terjedelmes beszámolóját így kezdi a Pesti Napló: „A teremben színes, jól megrajzolt grafikont látunk, amelyen két »görbe« jelzi a választópolgárok számarányát. Ha jobban megnézzük a »görbéket«, azt látjuk, hogy nagy fényképekből vágták ki őket. Rengeteg ember van rajtuk, hatalmas tömegeket ábrázolnak. Ez a kis ötlet szimbolikusan jellemzi az egész kiállítást … Mindazok a grafikonok, görbék és táblázatok, melyeket itt láthatunk, embereket jelentenek, minden számadat, minden rajz és vonal mögött emberek életét és szenvedését érezhetjük.”

A Tér és Forma, a leghaladóbb építőművészek folyóiratában dr. Bierbauer Virgil építészmérnök is hosszan elmélkedik a várostelepítések üzleti machinációiról, majd így töpreng: „… Nincs módunkban bővebben behatolni a kiállítás gazdag és – hangsúlyozzuk – kitűnően előadott anyagába. Fő értéke, hogy a nagyközönség számára tudatossá teszi mindezeket a viszonyokat, és megérteti mindazt, ami életét nehézzé és szomorúvá teszi, és megvilágítja, hogy mit is kellene tenni egy jobb jövő elérésére. Szemlélteti ezt a tanácskozóasztalra fektetett két kötet: az egyik elmondja, mit végzett el a város az utolsó tizenöt évben – a másik felsorolja azt a rengeteget, ami hiányzik, amit meg kellene tenni. Örömmel láttuk Kispest szociográfiájának teljes rendezési táblasorozatát. Kívánjuk, hogy eredményt hozzon, és szeretnők, ha a kispesti minta nyomán más városok ugyanúgy feldolgoznák a maguk körülményeit, magukra eszmélnének, elkezdenének gondolkodni, hogy a hibákat, a mulasztásokat miképpen lehetne tervszerűen kijavítani.”

Jahn abban a balsejtelemben forgatta az újságokat, hogy a nagy nyilvánosság nemcsak jót ígér. De láthatóan örült az Új Kor cikkének – egyik vallásos óbudai betege küldte el –, hiszen legfőbb törekvésének, a szerteágazó összefogásnak egyik sikeréről tanúskodott. A katolikus orgánum „a ma oly ritkaságszámba menő komolyság legszebb bizonyítékának” látja „a kitűnően rendezett és összeállított szociográfiai kiállítást ... amely kísértetiesen pontos választ ad nemcsak arra, hogy mi van, hanem a miértre is. A kiállítás anyaga kitűnő alkalmat nyújtana egy nagyobb szociográfiai tanulmány írására.”

A megkezdett munka folytatását mások is sürgették. „A társadalomkutatás egyik legjobb terméke” olvasható a Századunk című folyóiratban. Budapest környékének hasonló szempontú feldolgozását teszi feladattá, és sürgeti az anyagnak könyvben való megjelentetését. Cikkírója, a mártírhalált halt Szirtes Andor mélyen megértette a kiállítás tanulságait. „A kiállítás legnagyobb meglepetése annak kiderülése volt, amit tényleg csak kevesen sejtettek, hogy Kispest egyáltalán nem tipikus munkásváros, aminek mindenki gondolta … a hitel, kereskedelem, közlekedés elemei túltengenek a proletárelem rovására.” Ebben az összetételben jókora szerepet játszott a Wekerle-telep lakossága is. Hasonló gondolatokat tükröz a Központi Statisztikai Hivatal egyik vezetőjének megállapítása: „Olyan strukturális tényekre derült fény, amelyeket a közigazgatás szervei sem ismernek.”

Egyedül a barát, Darvas József szívlelte meg Jahn kérését, hogy hallgassa el az ő nevét.

„Az igen nagy sikerű szociográfiai kiállítás – állapítja meg a Köznép című lapban a par excellence falukutató – két szempontból jelentett úttörő kezdeményezést. A szociográfia, ez a manapság nálunk igen népszerűvé lett társadalomtudományi vizsgálati módszer, mely már eddig is jelentős eredményeket ért el a parasztság életviszonyainak őszinte feltárásával, sajátos módon mind ez ideig megtorpant a város határában. Ha számba vesszük a közelmúltban megjelent szociográfiai munkákat, megállapíthatjuk, hogy a vele foglalkozó értelmiségi fiatalság számára kizárólag falukutatást jelentett. Amilyen örvendetes a falusi nép szociális viszonyai iránt felébredt érdeklődés, legalább olyan sajnálatos, hogy még eddig nem ért el a szintén nehéz helyzetben élő, a parasztságnál semmivel sem kevésbé értékes rétegig: a városi dolgozókig.

A kispesti kiállítás éppen azért volt nagy jelentőségű, mert ráirányította a figyelmet a városkutatás fontosságára, sőt módszeres irányítást is adott ehhez. Úttörő jelentőségű volt a kiállítás a módszer tekintetében is, hiszen első ízben történt nálunk kísérlet arra vonatkozólag, hogy ne írói eszközökkel, ne szavakkal, hanem elsősorban optikai eszközökkel: könnyen áttekinthető ábrázolatokkal, táblázatokkal, rajzokkal, fényképekkel mutassák be egy emberi közösség életének a legkülönbözőbb megnyilvánulásait. A kísérlet nagyszerűen sikerült: a tájtörténeti, várostörténeti, népmozgalmi, városrendezési, egészségügyi, politikai, kulturális, szociális stb. szempontokból végzett városkutatás bemutatott eredményei világossá tették Kispest szociográfiai képét. Mit mutat ez a kép?”

S itt oldalakon át ismerteti a legmarkánsabb tényeket, tanulságokat.

„Kispest, ez a hatvanötezer lakosú, nagyságra nézve hetedik magyar város alig hetven éves múltra tekinthet vissza. Az 1800-as évek derekán túl keletkezett a szerves települések tájorganizációs törvényszerűségeinek teljes mellőzésével, a főváros egyik munkástelepeként. Lakossága a bevándorlás következtében duzzadt ilyen nagyra, sőt, a szaporodás még ma is a bevándorlás eredménye. A hatvanötezer ember aránylag igen kicsiny területen zsúfolódik össze, így a népsűrűség igen nagy. Ebből következik a szörnyű lakásügyi helyzet, melyet maguk a számok is meggyőzően mutatnak … Míg Budapesten egy szobára 1,9 ember jut, Kispesten 3,9 ember, a legrosszabb helyzet az egész országban … Mindezek persze csak kiragadott adatok a kiállítás anyagából és inkább csak a módszer érzékeltetésére sorakoztattuk fel őket … Általában az egész kiállítás a tények és dokumentumok felsorakoztatásával agitált, a szó legnemesebb értelmében. Reméljük, hogy ez a kezdeményezés nem marad elszigetelt jelenség...” – véli Darvas József.

Ketten mégis elégedetlenek voltak a kiállítással. Egyikük, a rendezője, „A városkutatás feladatai” címmel a Gondolat 1937. májusi számában megjelent cikkében így ír:

„A nagy lendülettel megindult falukutatási munka széles értelmiségi rétegek társadalmi eszmélését segítette elő. Mind ez ideig hiányzik azonban a legalább ugyanolyan fontosságú, rendszeres városkutatás alapvetése, amely a sokkal bonyolultabb, több rétegű urbanizációs és koncentrált települési, termelési, fogyasztási és kulturális kérdésekkel próbálna megbirkózni.

Az első városismertető kiállítás, amely Kispest fejlődését, mai helyzetét és legközelebbi városépítő, egészségügyi és kulturális feladatait mutatta be, nekünk, rendezőknek is igen sok tanulságot hozott a városi szociográfia kiművelésének feladatait és problematikáját illetően.

Ennek a kiállításnak egész felépítésén, a felvett és részben vagy egészben megválaszolt problémákon végig felismerhető kezdeti célkitűzésünk iránya és ezzel szoros összefüggésben feladatkörünk elhatároltsága. A kiállítás anyaga ugyanis szervesen nőtt ki azokból a reális feladatokból, melyek a városi politikában részt vevő képviselőket közvetlenül foglalkoztatják, abból a célkitűzésből, hogy a mai társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek, kirívó szociális és egészségügyi anomáliák súlyosságát feltárva, a rendelkezésre álló eszközök segítségével némi javulást lehessen elérni.

Kispest szociográfiai felmérésének még csak a kezdetét jelentette szociográfiai kiállításunk, mely az ábrázolás technikai kényszere folytán kénytelen volt a grafikonszerűség, az adatszerűség határán megállni, és így inkább a várossá alakulás és a város életének statikáját adta, annak dinamikája helyett.

Ez a helyzetkép a várospolitikában való részvételt nagy fokban elősegíti és irányítóan befolyásolhatja, azonban egyrészt nem nyúlik le elég mélyen a társadalmi erőviszonyok, az osztálykialakulás ábrázolásáig, nem mutatja meg az adott társadalmi fejlődésnek a városi településre és továbbfejlődésre való kihatását, másrészt a számos megoldásra váró szociálpolitikai, városépítési probléma halmozásával, önállósításával elveszi a lehetőségét annak, hogy ezek megoldásánál rámutasson ennek társadalmi összefüggésére, determináltságára.

Hogy az adatszerűség, az objektív számszerűség mennyire nem tükrözi mindig a valóságot, arra éppen az anyagunkból a vallási megoszlás számadatai adnak szemléltető példát. Az országos százalékszerű megoszlással egybevetve ugyanis csak azt látjuk, hogy a katolikusok Kispesten nagyobb arányban vannak képviselve a reformátusoknál, és hogy az »egyéb« kategóriába az országos 0,2 százalékkal szemben Kispesten a lakosság 0,6 százaléka tartozik, ami bizonyára a baptisták itteni nagy számával magyarázható. Ellenben ezen adatok közül nem kerül napfényre az a tény, hogy Kispesten szokatlanul nagy számban vannak a különböző el nem ismert és be nem vett vallási irányzatok, mint a metódisták, pünkösdisták (ördögűzők), különböző bibliamagyarázó és spiritiszta társaságok, amelyek olyannyira jellemzőek a faluról nemrég városba került, ipari munkássá váló félművelt elemekre. Milyen sors vár ezekre a faluról fölkerülőkre, mennyire olvadnak össze az ipari munkássággal? – és általában a dolgozók rétegződése, valamint a munkásmozgalom története bizonyára elsőrendű jelentőségű a »vörös övezetnek« tartott környéki városok ezen legjelentősebbikében.

Ha figyelembe vesszük, hogy a városnak tíz év alatti átlagos 26 százalékos növekedésével szemben az ipari, tehát a szakmunkásokat magában foglaló kategória csak 23 százalékkal, ellenben a napszámosok rétege 56 százalékkal, a cselédek 91 százalékkal, a nyugdíjasok pedig 149 százalékkal szaporodtak, akkor megtudjuk egyrészt, hogy Kispest ismét a polgáriasulás útjára lépett, és az ipartelepek nagymérvű visszafejlődésével kapcsolatban újra az eredeti kispolgári, közalkalmazotti település jellege lép előtérbe, másrészt az itt lakó proletárelemek rétegeződésének átalakulását, a munkásság értékesebb elemeinek összezsugorodását láthatjuk. Ehhez fontos még azt is tudnunk, hogy a vasipar visszafejlődése mellett egyedül a környéki textilipar mutatott fokozódó munkásfelvevő készséget, tehát a munkásságnak igen jelentős része tartozik ehhez a nagyon rosszul fizetett és nagyrészt kispolgári ideológiával telített, főleg nőkből álló rétegéhez. De tudnunk kell azt is, hogy az itt lakó proletárelemek igen jelentős része a városon kívül dolgozik, hiszen ha csak az ipari alkalmazottakat vesszük figyelembe, akkor is az összes keresők 47 százaléka »ingavándorló«, azaz lakóhelyén kívül dolgozó. A helyi iparnak ez a hiánya adja meg Kispest proletár, de nem ipari város jellegét, aminek a szociográfiai szemponton kívül közlekedésügyi, közteherviselési, politikai és városigazgatási szempontól is igen nagy jelentősége van, főleg, ha hozzászámítjuk az ugyancsak ingavándorló vasutasok, postások, rendőrök stb. nagy számát is. A város szempontjából nagy adókiesést jelent ez a körülmény, a községi politika szempontjából viszont ez a jelentős réteg elesik a választójogától és így a városigazgatásban való részvételtől, amivel pedig kulturális igényeit legalább részben kiharcolhatná.

A munkásmozgalom alakulására is bizonyára kihatnak ezek a tények, és így nem véletlen, hogy a két nagy kispesti vasgyár teljes üzeme idején élte a kispesti munkásmozgalom a virágkorát. A gyakori bérmozgalmú Hoffherr-gyár mellett a Lipták-gyár munkássága országos viszonylatban is a legjobban megszervezett és legosztályharcosabb vasmunkás réteget jelentette, és jelentőséget biztosított a szociáldemokrata párt radikális szárnyának. A forradalmak után a Lipták-gyár Lengyelország részére mozdonyok szállítására, készítésére rendezkedett be, melyhez kénytelen volt magához csalogatni az állami üzemekből kitett, jól képzett vasmunkásokat, ami természetesen ismét visszatükröződött a vasas szakcsoport, de a párt politikai vonalában is. 1922-ben a Lipták-gyár munkássága igyekezett a nagy kizárást politikai sztrájkká szélesíteni, és igen jellemző az a tény, hogy 1920 és 1924 között minden, Lipták-gyárból kikerülő vasmunkás legalább 6 hónapig feketelistán állott. A Lipták-gyár bezárása, a nehézipar visszafejlődése megszűkítette az üzemileg is helyhez kötött, politikailag fejlett munkásság körét, és nyilvánvaló az is, hogy az üzemek helyének a lakóhelytől való elszakítottsága csökkenti a dolgozók kollektív hatóerejét. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy az újonnan fejlődő textilgyárak munkássága politikailag iskolázatlanabb, valamint a szakképzetlen munkásság fentebb említett felszaporodását, úgy nyilvánvalóvá lesznek azok a nehézségek, amelyek a munkásmozgalom elé tornyosultak.

Az üzemi munkának ezen adott helyzet folytán kényszerű visszaesése mellett nem véletlen tehát, hogy a szociáldemokrata párt az itt lakó munkásság kérdéseivel többet foglalkozott, és így munkásságának mind nagyobb részét a várospolitikában való részvétel tölti ki, bár ennek eredményességét nagymértékben csökkenti, hogy a város 51 százalékát kitevő ipari népessége mellett a képviselő-testületnek csupán 5 százaléka munkás. Ismerve a proletársorban, de kispolgári ideológiában élő, szűk látókörű közszolgálati alkalmazottak, valamint a nyugdíjasok és egyéb kispolgári elemek gondolkodását, következtethetünk a várospolitika irányára is. A kistőkés elemek túlsúlya folytán főleg ezek tőkéjének szaporítását célzó közműépítés folyik aránylag gyorsabb tempóban, viszont a proletárelemek szociális védelme, egészségügyi ellátása nagyon is hiányos.

A város kis magánkertjei, telkei mellett elsétálva, ezek gondozottságáról szinte teljes pontossággal meg tudjuk állapítani, hogy ott ipari vagy nem ipari munkások laknak, mert az ipari munkásság már elvesztette a földdel való közvetlen kapcsolatát, és még munkanélkülisége idejében sem műveli erre alkalmas kertecskéjét. Míg az ugyanolyan anyagi körülmények között élő közalkalmazott a maga házatáján igyekszik háznépe részére elfogadható környezetet produkálni, addig az ipari munkás öntudatlanul is inkább közkerteket és általában olyan közalkotásokat kíván, amelyek révén ő maga is megfelelő szociális és egészségügyi viszonyok közé jutna. A pszichológiai beállítottságnak ez a különbözősége egyenes következménye annak a helyzeti különbségnek, melyet a két réteg a társadalmi termelési folyamatban elfoglal.

Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy az ipari munkás miért várja mégis ezeknek a problémáknak megoldását inkább az országos politikától, és miért állt egészen a legutóbbi időkig annyira idegenül a várospolitikával szemben, homlokegyenest ellenkező magatartást tanúsítva, mint a várospolitikai szereplést favorizáló középosztály. E kérdések megválaszolása azért fontos, mert megvilágítja a széles proletártömegek előtt a város szociális feladatainak megoldásához vezető utat.

Ugyancsak fontos városigazgatási, adózási szempontból a kistőke képződésének, valamint eladósodásának nyomon követése és annak kutatása, hogy milyen más fogyasztási területeken jelentkezik a kistőkés- és munkásréteg. Úgy látjuk, hogy a város ipari jellegének visszafejlődése, a kis keresetű munkások elszaporodása és a kistőkések előnyomulása a fogyasztás mennyiségében és minőségében is vissza kell hogy tükröződjék.

A felvázolt néhány szempont megmutatja azt az óriási anyagot, ami feldolgozásra vár, s melynek eredményei elősegítik a korszerű gyakorlati várospolitika kialakulását.

A városkutatás különös jelentősége nem a nyomor és elhagyatottság kirívó eseteinek feltárásában van, hanem az egészségügyi, szociális és kulturális viszonyok átlagszínvonalán kell megrajzolnia. Ezt a színvonalat kell azután összevetni azokkal a lehetőségekkel, amelyek igazi népi szociálpolitika esetén a termelési és fogyasztási nívót a mainál sokkal magasabbra emelnék.”

A másik „bíráló” tettre serkentőbben ír:

„Magyar Királyi Csendőrség
Nyomozó Parancsnoksága
– Szigorúan bizalmas!

Nagyméltóságú
Belügyminiszter Úr!

A kispesti városháza közgyűlési termében dr. Jahn Ferenc kezdeményezésére 1937. április 10-i kezdettel Kispesti Szociográfiai Kiállítást rendeztek. A felhasznált anyag elhelyezése, összeállítása Kispestet mint a nyomor otthonát és a szociális bajokkal küzdő várost állítja a látogatók elé. Ezzel mintegy felteszi a kérdést a látogatókhoz, hogy mit is kellene tenni a bajok megszüntetése végett. A gyanútlan látogatót pedig a teremben tartózkodó agitátorok igyekeznek baloldali irányban befolyásolni. Munkájukat megkönnyíti a kiállítás anyaga, amely alkalmasnak látszik arra, hogy a látogatót a mai társadalmi rend ellen izgassa. – A kiállítás rendezője dr. Jahn Ferenc, kispesti lakos, Vörös Segély orvos.

Magyar Királyi Csendőrség
Nyomozó Parancsnoksága

A bizalmas jelentés természetesen csak a felszabadulás után került elő, fényt derítve a polgármesternek annak idején érthetetlen követelésére, hogy a kiállítás – melynek meghosszabbítását előző nap még lelkesen javasolta – rögtön bezárassék. Az emiatt őt kérdőre vonó Jahn előtt némán lesütötte a szemét, nem árulhatta el, hogy a belügyminiszter közvetlenül utasította. Hogy mellé mekkora orrot kapott, arról nem szól a fáma. A suba alatti, feltűnést kerülő elnémítás azért elárul valamit a dolgozók erejéből: a belügyminiszternek ugyan nem voltak kétségei, hogy „mit is kellene tenni a bajok megszüntetése végett”, de jobbnak látta elkerülni a nyílt provokációt, fontosabb alkalmakra tartogatván.

A kiállítás még jobban megnövelte a baloldaliak tekintélyét, akik íme még e lehetetlen körülmények közt is tudnak felvilágosító munkát végezni. De fellibbenti a fátyolt a kor ellentmondásáról a kiállítás utóélete is. A legfelsőbb állami szerv által betiltott kiállítás érdemeit a város közgyűlése ezután foglalta jegyzőkönyvbe, imigyen:

„Meg kell emlékeznünk – így a polgármesteri jelentés a Község című lapban is közölve – arról az úttörő kezdeményezésről, amelyet a kispesti Városháza közgyűlési termében rendezett szociográfiai kiállítás jelent. Megrendezésében különös érdeme van dr. Jahn Ferenc orvos, városi képviselő-testületi tagnak, aki – dr. Mikesi Sándor fogalmazó és dr. Nedeczky Jenő volt fogalmazógyakornok közreműködésével s ügyosztályainak adatszolgáltatásával – hatalmas anyagot gyűjtött egybe. Ez a kiállítás számok és adatok tervszerű egybeállításával, táblázatok és grafikonok segítségével Kispest fejlődésének és mai képének vázlatát tárta a nagyközönség elé. Erről a kiállítás megtekintése után a legilletékesebb szakkörök is elismerőleg nyilatkoztak, megállapítván, hogy hasznos, közérdekű szolgálatot jelentett Kispest város életének és problémáinak tárgyilagos megismertetése terén, és ezért a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal igazgatója, dr. Konkoly Thege Gyula miniszteri osztályfőnök írásban is külön köszönetet mondott a város polgármesterének, leszögezvén, hogy a kiállítás kulturális, ismeretterjesztő és tudományos igényeket kielégítő színvonaláért a legteljesebb elismerését kell nyilvánítania. Ugyancsak megtekintette a kiállítást a dr. Magyari Géza egyetemi tanár vezetése alatt álló Közegészségtani Intézet is, s a megjelentek élén dr. Mártonffy Károly min. tanácsos, címzetes egyetemi magántanár a látottak felett szintén a legteljesebb elismerésének adott kifejezést.

A kiállítás megérdemli, hogy annak anyagát az alábbiakban röviden összefoglalva ismertessük: [a részletes felsorolást itt mellőzzük].

Kiterjeszkedett a jövő felvázolására – fűzi tovább a gondolatot –, valamint mindazon szükségletekre, melyeknek megoldása épp e kiállításból leszűrt következtetések szerint sürgős feladatoknak lesznek tekinthetők. A kiállítás érdekes tanulságokkal gazdagította a városi vezetést, s a polgármester a rendszeres statisztikai adatgyűjtés feladatát önálló munkakörként máris beillesztette a város közigazgatásába.”

Az úttörő munka általános elismerést, sikert hozott, hasznos folytatást ígért. Rendezőjének azonban – már csak joggal várható priusza miatt is – kívánatos lett volna egy szusszanásnyi hátrább lépés a reflektorfényből. Ehelyett inkább továbblépett. Nem, sohasem izgágaságból. Nyugodt, körültekintő céltudatossággal: nyomban egy másik állami szervvel, a Gortvay György igazgatása alatt álló Népegészségügyi Múzeummal (az Eötvös utcában) ismét kiállíttatja az anyagot (igaz, kénytelenül szerényebb helyiségbe zsúfolva és kisebb nyilvánosság előtt).

Noha a Szociálpolitikai Intézet kispesti felállítását célzó javaslata – nem véletlenül – nem szökkent szárba, Jahntól idegen volt a belenyugvás. 1938-ban újonnan próbálkozott a szociális helyzet javításával. Programját részletezi a Község című lapban, „A kispesti szociálpolitikai munka megszervezéséről” címmel, látszólag ügyet sem vetve arra, mennyivel kilátástalanabbak az esélyek 1938-ban, a második világháború küszöbén.

Cikkében a szociográfiai kiállítás tablóin feltárt helyzetet, valamint képviselői követeléseit részletesebben elemzett statisztikai adatokkal egészíti ki. Ezekből kiindulva az Intézet munkakörét öt csoportba osztja:

I. Egészségügyi rész

• Tüdőbeteg-gondozó Intézet (működik)
• Csecsemőgondozás (működik)
• Anyavédő intézetek (működik)
• Szülőotthon (működik)
• Nemibeteg-gondozó (felállítandó)
• Központi laboratórium (felállítandó)
• Iskolaorvoslás (felállítandó)
• Iskolafogászat (felállítandó)
• Szívvizsgáló állomás (felállítandó)
• Rákmegelőző-állomás (felállítandó)
• Tüdőbeteg-kórház, fekvőcsarnok (felállítandó)

(Ezen intézményekkel kapcsolatban rámutatunk arra, hogy a szívbajban meghaltak száma 1930-ban 31, 1936-ban 88 volt.)

Az újabb orvosi felismerés szerint a szívbetegségek korai felismerése csaknem egyenértékű a tüdőbetegség elleni küzdelemmel.

A meglévő röntgen és laboratórium segítségével a rákmegelőző-állomás könnyen el tudná végezni a rák korai felismerését, vagy kimutatni a ráktól való félelem alaptalanságát.

II. Tanácsadók

• Nevelési tanácsadó
• Pályaválasztási tanácsadó
• Házassági tanácsadó

III. Szociális munka

• Néphivatal
• Családvédelem
• Napközi otthonok

IV. Kulturális munka

• Könyvtár (városi könyvtár felhasználásával)
• Olvasóterem
• Állandó múzeum (szociográfiai kiállítás anyaga)
• Időszaki kiállítások
• Előadások (iskolán kívüli népművelés)
• Ismeretterjesztő kiadványok

V. Tudományos munka

• Városkutatás (szociográfia)
• Statisztikai Hivatal (városi)

Aki látta a szociográfiai kiállítást, emléke abban nem halványult el. „Feledhetetlen politikai és tudományos tett volt ez az országos hírűvé vált kiállítás – emlékezik például dr. Szinetár Ernő –, nemcsak Jahn Ferenc nagy tudásáról, hanem ötletességéről is tanúskodott. Műve magyarázkodás nélkül volt kifejező, meghökkentő, vádoló, sőt vérlázító. Emlékszem egy képre, és sohasem fogom elfelejteni: egy légy egy csecsemő arcán. A nyomortanyák lakóinak egész tragédiáját átélte az ember a kép láttán.”

Csatár Imre szerint: „… a kiállítás egyszerre volt ökölcsapás, kiáltás és lázadás.”

Ám adósok vagyunk még a kiállítás további sorsával. (A „habent sua fata libelli” ez esetben pótolhatatlan változatával.) Anyaga átvészelte a fasizmust, a háború pusztításait, a nyilas időket. Felszabadulásunk után előkerült a kispesti tűzoltólaktanya padlásáról, eléggé megviselt állapotban, de az Iparművészeti Gimnázium szívesen vállalkozott későbbi rendbehozására. Más lehetőség híján a lakásomra vitettem, no de százötven tabló és kiegészítői évekig egy kis magánlakásban? Szívesen vállaltuk érte a kényelmetlen kuporgást.

A negyvenes évek második felében minden falu, város, kerület tele volt újjáépítési kiállításokkal. A legjobb szándék mellett is sablonossá váltak. A háború szenvedéseit még ki sem hevert embereket nem rendítette meg – mondjuk – egy felépült bölcsőde primitív fotója. De menten rádöbben jelentőségére, ha mellette látja a „Büdösárok”-ban hempergett gyermekek kiáltó ellenpárját. Szembesítsük hát – gondoltam – újjáépítési eredményeinket a letűnt népellenes rendszer közállapotaival! Kispest – szerény lehetőségeivel – szívesen vállalta volna a jelentős agitatív feladatot. Sajnos, erre nem került sor.

Ugyanis örömmel karolta fel a Népművelési Minisztérium is, s a fővárosi tanáccsal közösen egy nagyszabású, akkor horribilis, 70 ezer forintos költséggel megrendezendő kiállítás alapjául kívánta felhasználni a múltat reprezentáló dokumentumanyagot. Jó másfél esztendőn át leveleztek, vitatkoztak, melyik szerv viselje a költségeket. Jómagam eközben szüntelenül gyűjtögettem üzemekből és intézményekből az ötvenes évek elejéig elért eredményeinket. Kidolgoztam a részletes forgatókönyvet. Majd, összevetendő a régi adatokkal, a Népművelési Minisztériumba vezetett utam. Ám ott – leírni is nehéz – a megőrzésre átadott anyagnak hűlt helyét találtam. Felvilágosítást senki nem tudott adni. Bejelentettem a dolgot a Pártközpont kulturális osztályának, amelynek vezetője, Andics Erzsébet írásban kért felvilágosítást az újonnan kinevezett minisztertől, Darvas Józseftől. Ő nem tehetett mást, mint felkért, kutassam át padlástól a pincéig a minisztériumot, kérdezzem ki a dolgozókat. Hosszas kutatásom szomorú „eredményeként” tudomásul kellett vennem, hogy az egy hivatalsegéd gondjaira bízott dokumentumanyag teljes egészében a MÉH zúzdájában fejezte be pályafutását! (Krónika emberközelből, 155–177. old.)

Magyar Munkásszociográfiák, bevezető, Litván György

„A falukutatás nagy fellendülése idején a kommunista Jahn mintegy programadó írásában sürgeti a városkutatás felzárkózását, tudományos, rendszeres alapvetését. Egyéb, főként munkásegészségüggyel kapcsolatos munkái mellett hozzá is kezd Kispest szociográfiai feltérképezéséhez.”

Szelényi Iván szociológus írja az 1970-es években

„Jahn városszociológiai munkássága lényegesen túlmutat a statisztikailag szakszerű társadalomkutatáson, és egy olyan különleges kísérletet sejtet, amelynek mind a mai napig nem volt folytatása. Ez a kísérlet a maga nemében páratlan, és még ha a világ könyvtárakra menő városszociológiai irodalmának kutatásaival vetjük is egybe, elmondhatjuk, hogy – talán a legutóbbi pár év fejleményeitől eltekintve – nem ismerünk hozzá hasonlót. Pedig ez irányú publikációi csupán néhány rövid lélegzetű tanulmányból és apró cikkekből állnak, összesen talán száz oldalt sem tesznek ki. Elenyésző mennyiség tehát a két világháború közötti szociográfiai irodalom sok tízezer oldalához képest… mégis, mögöttük kibontakozik egy tudós arcképe, akiben sokkal több rejlett, mint amennyi megvalósult belőle…

A „Tardi helyzet”-ből – érvel a továbbiakban a szociológus – és számos más kiváló műből sugárzó meghökkentés, a megrázás, a felelősség felébresztésének heve egyáltalán nem ismeretlen Jahn Ferenc számára sem. Például a kispesti téglagyári munkások helyzetéről írt rövid cikkecskéből [az előadó persze nem tudhatta, mennyire megkurtítva jelenhettek csak meg ezek a cikkek a Népszavában! – J. A.] pontosan megérezhetjük a hevét annak az indulatnak, amit a munkások nyomora kiváltott belőle.

Ugyancsak a marxi módszer segítségével – folytatódik Szelényi fejtegetése – lép előre Jahn Ferenc a városkutatás területén is, és jut el olyan elemzésekhez, amelyek párjukat ritkítják. Kispest helyzeténél például fölhívja a figyelmet a nagyméretű ingázásra, amely azzal, hogy a kispesti munkások adójukat Budapesten fizetik, a peremvárosi munkások kizsákmányolásának egyik eszköze. Ez a gondolatmenet is kiválóan példázza, miként alkalmazható a marxi módszer a szociológiai – nemcsak a hazai! – városkutatásban…”

Jahn Anna: Módszerében, formájában is újszerű riport jelent meg a Gondolat hasábjain 1936-ban. Az Újlipótváros karcsú házai közé ékelt dromedár proletárfertály, a Visegrádi utca 20–24. számú bérház lakóinak életét tárja fel, mondhatni, a szociográfia és irodalom határmezsgyéjén.

Szelényi Iván: „A műfaj remeke, ma már klasszikusnak számító, szépirodalmi igényű írás...”

Jahn Anna: Ma brigádnak vagy teamnek neveznénk azt a négy vállalkozót, aki heteken át járta a proletár bérkaszárnya lakásait. Hárman közülük fiatalon a fasizmus áldozatául estek. (Három író: Darvas József, Bálint György, Forgács Antal és egy orvos: dr. Jahn Ferenc, hogy megnézzék, hogyan él hatszáz munkás egy polgári utca proletárszigetén. (Krónika emberközelből, 138–140. old.)

A kiállítás utóélete

A felszabadulás után – többnyire születésének kerek évfordulóin – tudományos emlékülések, emlékkiállítások, hírlapi cikkek – méltatták az 1937-ben megrendezett Kispesti Szociográfiai Kiállítás jelentőségét. Kispesten 1972. november 30-án Kiállítás és tudományos emlékülés címmel, ahol dr. Székely Sándor, Szelényi Iván szociológus és dr. Sárkány Jenő előadása hangzott el Jahn Ferenc munkásságáról. 1977 februárjában az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetében Avar István, dr. Füzi István és dr. Jahn Ferencné előadása szólt Jahn Ferenc tevékenységéről; a városkutatásról, szociográfiai munkásságáról is szó esett. 1982. február 5-én a XX. kerületi Tanács rendezett dr. Jahn Ferenc emlékkiállítást, amelyet Gyulai Gusztáv, a XX. kerületi Tanács VB-elnöke nyitott meg. 1987-ben emlékkiállításra és Harmati Sándor előadására hívták meg az érdeklődőket a XIX. kerületi Pártházba.